Mi történik, amikor egy újságíró egy hétig nem olvas híreket?
A természetben eltöltött hétvégém során sok kérdést fogalmaztam meg a bennem élő, választási kampány során megformált figyelemzavarról. Vajon hogyan lehet lazítani a feszített figyelmen, amely folyton készenlétben tartott? Mindezt egy román nemzeti park varázslatos környezetében vizsgáltam meg, ahol igyekeztem elvonulni a hírek zűrzavarából.
A parkban, ahol a patak zúgása és a meleg, párás időjárás fogadott, az otthoni zajok emlékét is magammal hoztam. Május vége van, és bár tudtam, hogy mit kell pakolni – sapkát, naptejet, esőkabátot –, az értesítések elnémítása jelentette a legnagyobb kihívást számomra. Mégis, ahogyan a „Ne zavarjanak” feliratú gombot megnyomtam a telefonomon, megkönnyebbültem, hiszen tudtam, hogy a pihenésem alatt a legfőbb prioritásom a kikapcsolódás.
Szabadságom alatt két könyv olvasására is időt szántam, amelyektől – paradox módon – nem éppen azt a nyugalmat vártam, amit kerestem. David Szalay Flesh című regényével és Toni Morrison Dzsesszével már hónapok óta szemezgettem. Szalay könyvében a férfi lét gyötrelmeire reflektál, míg Morrison a múlt fájdalmát idézi fel, egy időszakot, amelyben a fekete nők életéről mesél.
Víz csobog, város zaja
Amikor a román hegyek között barangoltam, a szállásunk melletti patak hangja valahogy visszacsalt a városi élet zajába. Kétféle zörejt hallottam: az egyik a természet ajándéka, a másik viszont a város permanens zaja, amelynek az elhagyására vágytam. Morrison könyvében a vidék és a Város ellentéte a cselekmény egyik motorja, míg Szalay modern elgondolása a férfi magányról éppúgy hatott rám, mint Morrison szájából a múlt emléke.
Az átélt élmények közé tartozott a Cserna-völgyi Nemzeti Park látogatása, ahol a Szeles-vízeséshez vezető úton a természet szépségeivel szembesültem. A viperákra figyelmeztető táblán túl, a túra során szívem kalandos útjain járt, hisz az egyre meredekebbé váló hegy után végre szemtanúja lettem a vízesés csodájának. Az emberek egy része, akikkel megosztottam a csendet, már csak pillanatokra akarták elfeledni a világ zaját.
Az érkezésem utáni hűs szellő, világossá tette, hogy pontosan erre vágytam: a telefon és az internet messzeségében, távol Budapest politikai tumultusától megtalálni a nyugalmat. Azonban Szalay könyvének egy különleges mondatával bajban voltam: „Vannak pillanatok, amikor éppen ez a hétköznapiság felháborítónak tűnik.” Hogyan érdekli az embert a mozdulatlanság, amikor a víz csobog, és az urbanizált zene szépen szőtte át az életünket?
