Cseppfolyós szolidaritás: Hidrofeminista művészeti projektek az extrém aszály idején
Thalész nyomán, aki az ősi filozófiában a vízre mint az alapvető elemre utal, a kortárs képzőművészet és a kritikai elmélet egyre inkább a folyékony alapanyagok, mint például a víz, fontosságára építkezik. A hidrofeminizmus néven ismert elmélet a globális anyagi összefonódásokra és a folyadékok közösségére helyezi a figyelmet, különös hangsúlyt fektetve a várhatóan szélsőséges aszályhelyzetekre, amelyek a közeljövőben várhatóak.
Az életmódbeli és politikai diskurzus egyre inkább a víz témaköre köré épül, amely az emberi élet és a természet közötti komplex kapcsolatokat fedi fel. A víz nem csupán természeti erőforrás, hanem politikai és társadalmi kérdés is, amely különösen fontosá válik Magyarországon is, ahol az aszály, a talajvíz csökkenése és a klímaváltozás hatásai egyre nyilvánvalóbbak.
A hidrofeminizmus fogalmát először az ausztrál filozófus, Astrida Neimanis fogalmazta meg, akinek műve, a „Bodies of Water: Posthuman Feminist Phenomenology” 2017-ben jelent meg. Neimanis szerint minden test víztest, amely kapcsolatban áll a bolygó ökológiai folyamataival. Az emberi test nem elkülönült entitás, hanem a természet körforgásának része, amelyben a víz mindig központi szerepet játszik.
Neimanis nézete szerint a víz az élet folyamatain keresztül hoz kapcsolatainkat a globális rendszerekkel. Ez a filozófiai megközelítés különösen fontos a klímaváltozás korában, amikor a vízhiány, árvizek, és környezetszennyezés közvetlen hatással van az emberek életére, egészségére és társadalmi viszonyaira.
A kortárs művészet reagálásai egyre kifejezőbbé válnak ebben a kontextusban. Az alkotók gyakran élő anyagokkal és ökológiai rendszerekkel dolgoznak, míg a víz mint szimbolikus és tényleges összekötő elem jelenik meg. A Velencei Biennále kiállításain is hangsúlyos a víz szerepe, ahol a művészek az aszály és a klímaválság következményeit kutatják. Az osztrák pavilon projektje, Florentina Holzinger „Seworld Venice” című projektje, a vízi szórakoztatóipar és a test biológiai sebezhetősége közötti kapcsolatokat vizsgálja.
A víz számos kelet-európai projektben, például a román és lengyel részvételű kiállításokban is központi szerepet játszik. Ezek az alkotások bemutatják, hogy a folyószabályozás, az ipari örökség és a klímaváltozás milyen módon egyesíti a társadalmi emlékezetet. A Thyssen-Bornemisza gyűjtemény Ocean Space programjai olyan platformokat biztosítanak, amelyek a vízi infrastruktúrák kolonializmusát és az óceánok kizsákmányolását tárgyalják.
Magyarországon számos művészeti projekt reagál a hidrofeminizmusra. Például a Trafó Galériában rendezett „Nedves hálózatok” című tárlat az ökológiai válság és a vízhez kötődő képzeletek összekapcsolására összpontosított. Birthe Leemeijer munkái a közös ökológiai tér gondolatát vizsgálják, míg Sissel Marie Tonn a környezetszennyezés következményeit tematizálja.
A performatív művészet területén a haimey alkotópáros CO-ZERO / Társ origók című projektje a hidrofeminizmusra reflektál, a víz közösségi szerepét vizsgálva. A Femini társulás által szervezett workshopokban pedig a résztvevők saját testük és a víz kapcsolatát kutatják, egy újfajta kölcsönhatást teremtve az ember és a természet között.
Ez a hidrofeminista és vízalapú érvelés radikálisan újragondolja az ember, a technológia és a bioszféra kapcsolatát, ösztönözve ezzel a nagyközönség empatikus hozzáállását a víz jelentősége felé.
